Az első világháború után az Osztrák-Magyar Monarchia romjain létrejött Horthy-rendszer alapideológiájának fontos része volt az antiszemitizmus. Az értelmiség és a közvélemény jelentékeny része úgy vélte, hogy a háborús vereséget, az 1918-19-es forradalmakat és a kommunista diktatúrát, valamint a trianoni békediktátumot végső soron „a zsidók” aknamunkája okozta. Hivatkozási alapul az a tény szolgált, hogy az őszirózsás forradalom és különösen a Tanácsköztársaság vezetői közül sokan zsidó származásúak voltak. Hiába támogatták Horthyt már a kezdetektől zsidó üzletemberek, hiába esett aránytalanul sok zsidó áldozatul a kommunista diktatúrának, a Tanácsköztársaság vezetői közül pedig hiába mondták sokan, hogy éppen azért lettek kommunisták, hogy végre elszakadjanak zsidóságuktól.

Az új rendszer antiszemita erőszakhullámmal köszöntött be. A Horthy-féle nemzeti hadsereghez köthető tiszti különítmények tömegesen vertek össze, raboltak ki és gyilkoltak meg zsidókat. Budapesten szélsőjobboldali terrorcsoportok garázdálkodtak, vidéken sok helyen a lakosság rontott zsidó szomszédaira, és az egyetemi városok diáksága is ellenük fordult. Az új nemzetgyűlés 1920-ben elfogadta a numerus clausus (zárt szám) néven hírhedté vált törvényt, amely erősen korlátozta a zsidók egyetemi felvételét.

Bethlen István miniszterelnöksége (1921-1931) alatt a helyzet fokozatosan konszolidálódott. A világgazdasági válság (1929-1933) nyomán kialakuló társadalmi és politikai krízis azonban nem kedvezett a mérsékelt politikának. Bethlen megbukott és az ország politikai élete és közbeszéde fokozatosan jobbra sodródott. 1938-tól antiszemita törvények egésze sora született meg. A zsidókat kizárták számos pályáról, vagyonuk egy részét elvették, sokakat megfosztottak megélhetésüktől. Az 1939:IV. törvénycikk (ún. második zsidótörvény) 22. paragrafusa felfedte a politikai elit szándékait: „Felhatalmaztatik a minisztérium, hogy a zsidók kivándorlásának előmozdítására és a zsidók vagyonának ezzel kapcsolatban kivitelére egyébként a törvényhozás hatáskörébe tartozó intézkedéseket rendeletben tehessen meg.” Ezzel – a náci Németországhoz hasonlóan – a zsidók kitelepítése a magyar parlament deklarált politikai céljává vált. A gördülékeny lebonyolítás érdekében a kormány szabad kezet kapott.

1940 áprilisában Belügyminisztériumot jelölték ki a „zsidókivándorlás technikai és részben közigazgatási” megszervezésére. 1938 tavaszától a magyar vezetés már aktívan kereste, hova telepíthetné át zsidókat. A kormányzat fantáziáját elsősorban a dél-amerikai kényszeremigráció mozgatta meg. A magyar külügyminisztérium a brazil és venezuelai hatóságokat is megkereste, hogy a „zsidófajú állampolgárok tömeges kivándorlása” kérdésében konzultáljon velük és tájékozódott a chilei, argentínai és uruguayi „lehetőségekről” is. A tervekből azonban semmi lett. Hamarosan egy sokkal közelebbi potenciális célterület nyílt meg. 1941 nyarán Magyarország csatlakozott a kommunista Szovjetunió elleni náci hadjárathoz és így egész ukrajnai régiók kerültek magyar és német megszállás alá. Az év augusztusában a magyar belügyi hatóságok mintegy 20 ezer magyarországi zsidót deportáltak erre a területre, ahol augusztus végén az SS nagy részüket lemészárolta. Ezzel megkezdődött a magyar zsidók kiirtása.

Záruló menekülő utak

A fojtogató politikai és egzisztenciális helyzetből sok zsidó az emigrációban látta a kiutat. A századfordulós helyzethez képest azonban jelentősen szűkültek a kivándorlási lehetőségek. Az USA az 1920-as évek első felében drasztikusan korlátozta a bevándorlók számát. A nácik németországi hatalomra jutása majd európai terjeszkedése után egyre több zsidó próbálta elhagyni a kontinenst. Azonban az 1938. júliusi eviani nemzetközi konferencia, amely a zsidó menekültek ügyét volt hivatott rendezni, kudarcba fulladt. A Palesztinát uraló Nagy-Britannia 1939-ben lényegében lezárta a térség határait. Franciaországban a kelet-európai zsidó menekülteket ellenségesen kezelő jobboldali rezsim volt hatalmon, az olaszországi fasizmus pedig 1938-tól erős antiszemita fordulatot vett.

Az 1930-as évek végére a századfordulós exodus két hagyományos emigrációs csatornája (Észak-Amerika és Palesztina) beszűkült, a nyugat- és dél-európai alternatívák pedig fokozatosan ellehetetlenültek. Ezért felértékelődtek az addig marginális célpontok, például Latin-Amerika. Mexikótól Chiléig magyar zsidó emigránsok jelentek meg a térség legtöbb országában. Ugyanakkor ez csupán néhány ezer ember számára jelentett megoldást.

1919 és 1941 között mintegy 28 – 34 ezer zsidónak sikerült elhagynia Magyarországot. A legtöbben (9000 – 13,000 fő) Nyugat és Dél-Európába emigráltak. Igaz, sokan innen is továbbmentek a náci térhódítás miatt, főleg Észak-Amerikába. Körülbelül 10,000 ember vándorolt ki az Egyesült Államokba és Kanadába, 5-6 ezer fő a palesztinai zsidó közösségekhez csatlakozott, 2-3 ezer ember Dél-Amerikát választotta új otthonául, további 3-4 ezer pedig Skandináviától, Ausztrálián és Dél-Afrikán át egészen Japánig számtalan helyre eljutott.

A hivatalos statisztikák szerint 1928 és 1941 között 6565 izraelita vallású magyar emigrált az országból. Ez azonban csak a töredéke a zsidó emigránsoknak. Sokan nem kérvényezték, hogy véglegesen elhagyhassák az országot, hanem enélkül mentek külföldre. Ráadásul a felekezeti alapú statisztikák nem tartalmazzák azokat, akik zsidó származásúak, de keresztény vallásúak voltak. A tendencia ugyanakkor egyértelműen tükrözi a magyar zsidók fokozatosan romló élethelyzetét, mivel a hivatalosan kivándorlásra jelentkezők egyre nagyobb hányadát alkották: míg ez a szám 1928-ban 3,4 százalék volt, 1941-ben már 87,1 százalékra rúgott.

1941-től, Magyarország hadbalépésétől kezdve gyakorlatilag megszűnt a legális kivándorlás. Az 1944-es német megszállásig mindössze néhány ezer zsidónak sikerült átszöknie a magyar határon, elsősorban Románia irányában. A legtöbben a cionista mozgalom tagjai voltak és Palesztinába igyekeztek.

A nagy generáció

A korszakban különösen jelentős volt az elit értelmiségi elvándorlás. A 19-20. század fordulóján egy egészen kivételes nemzedék látta meg a napvilágot Magyarországon. 1881 és 1908 között több tucat olyan tudós és művész született (zömük az 1895 és 1905 között évtizedben), akik intellektuális hatását a világra lehetetlen túlbecsülni. Köztük volt öt Nobel-díjas (Hevesy György, Békésy György, Gábor Dénes, Wigner Jenő, Szent-Györgyi Albert), a digitális technológia egyik atyjának tekintett matematikus (Neumann János), a golyóstoll, a mosógép és az automata sebességváltás feltalálója (Bíró László), a nukleáris technológia úttörői (Teller Ede és Szilárd Leó), a szuperszonikus repülőgép-meghajtás megalkotója (Kármán Tódor), a Bauhaus művészeti iskola két kiemelkedő alakja (Moholy-Nagy László és Breuer Marcell), a modernista építészet kulcsfigurája (Goldfinger Ernő), és a század egyik legnagyobb hatású értelmiségije (Kösztler Artúr).

A nagy generáció túlnyomó többsége budapesti zsidó polgári/értelmiségi családba született. Nagy részük első otthona egy alig öt négyzetkilométeres területen belül, a pesti Lipót, Teréz- és Erzsébetvárosban volt. Az első világháború utáni Magyarország antiszemita, antiliberális, magát a modernizmussal szemben meghatározó jobboldali rendszerében már nem volt helye a dominánsan zsidó származású értelmiségi elitnek. A fent felsoroltak mindegyike (egyébként a nem zsidók is) elhagyta Magyarországot a két világháború között. Sokuk először Közép-Európa legszabadabb és -kozmopolitább fővárosába, Berlinbe ment tanulni és dolgozni, majd innen Hitler hatalomra jutása után nyugat (főleg az Egyesült Államok és Anglia) felé indult. Sokan közülük bámulatos karriert futottak be és világhírre tettek szert.

Tipikusnak tekinthető Szilárd Leó története. Az ígéretes fiatal mérnök a Monarchia hadseregében szolgált az első világháborúban. A leszerelés után folytatta megszakított tanulmányait a budapesti Műegyetemen. Itt szélsőjobboldali diákszövetségek terrorizálták a zsidó hallgatókat. Szilárd 1919 júliusában elhagyta a zsidó vallást és megkeresztelkedett, de ez sem védte meg az erőszaktól. Szeptemberben az egyik „bajtársi” szövetség tagjai öccsével együtt bántalmazták. Szilárd friss keresztlevelét lobogtatva próbálta megvédeni magát és testvérét, de ez csak felbőszítette a támadókat.

Decemberben elhagyta Magyarországot és Berlinbe ment tanulni. Hitler hatalomra jutása után néhány hónappal Angliában emigrált, majd 1938-ban, a náci Németország terjeszkedését látva Amerikába ment. Így összes jelentős találmánya (a részecskegyorsító, az elektronmikroszkóp, az Einsteinnel közösen szabadalmaztatott hűtőszekrény és a Fermivel közösen jegyzett atomreaktor) Magyarországon kívül született meg.

Ebben az időszakban hagyták el hazájukat a 20. századi fotóművészet magyar zsidó óriásai is. Robert Capa (Friedmann Endre), a világ egyik legnagyobb hatású haditudósító fotósa éppúgy nyugatnak indult, mint a többi ikonikus alkotó: Andre Kertész (Kertész Andor), Moholy-Nagy László, Munkácsi Márton vagy Lucien Hervé (Elkán László).

Futballprofesszorok

Alig ismert magyar-zsidó kulturális exportot képviselt a húszas években Magyarországot elhagyó labdarugóedzők pályafutása. Az emigráns magyar szakemberek jelentős hatást gyakoroltak a világ futballjára. Hirschl Imre 1929-ben érkezett Argentínába. A Buenos Aires-i River Plate-tel és az uruguayi Penarol-lal is két-két bajnoki címet nyert. A Rivernél Argentínában addig még nem látott hatékonyságú támadójátékot honosított meg: a csapat 1937-ben rekordszámú, 106 góllal nyerte meg a bajnokságot.

Kürschner Izidor 1919-ben Németországba emigrált, a következő évben Dél-német bajnokságot nyert a Stuttgarttal. Ezt követően német topcsapatokat edzett, majd egy svájci kitérő után (három bajnoki cím a Grasshoppers-szel és egy olimpiai ezüst a válogatottal) 1937-ben érkezett Brazíliába. A Flamengo edzője lett. Átstrukturálta a csapatot, a kor leghatékonyabb rendszerének megfelelően olyan elemeket honosított meg, amelyek nyomai mai napig megtalálhatók a brazil fociban.

Weisz Árpád 1923-ban hagyta el Magyarországot, még játékosként szerződött a Maccabi Brno nevű cseh zsidó csapatba. Edzőként Olaszországban először az Intert vezette bajnoki címig 1929/30-ban. Ekkor 34 éves volt – ilyen fiatalon azóta sem nyerte meg senki a Serie A-t. Ezután a Bolognával kétszer egymás után hozta el az első helyet, 1936-ban és ’37-ben. 1938-ban az olaszországi antiszemitizmus erősödése miatt el kellett hagynia Itáliát. (Az általa összerakott csapat és taktika azonban győzedelmeskedett és a Bologna a 1938/39-es bajnokságot is megnyerte.) Weisz Hollandiába menekült, ahol azonban a megszálló náci hatóságok 1942-ben letartóztatták és Auschwitzba deportálták családjával együtt. Feleségét és gyermekeit közvetlenül az érkezés után meggyilkolták. Weisz Árpád 1944 januárjában halt meg Auschwitzban. Néhány hónappal később megindultak Magyarországról a tömeges deportálások.