Az 1848-as forradalom március 15-i kirobbanása után a zsidók csak néhány napig hihették, hogy számukra is eljött a szabadság, egyenlőség és testvériség korszaka. Hamarosan keserűen csalódniuk kellett: az országot pogromhullám öntötte el, és a következő hetekben több mint harminc városban törtek ki kisebb-nagyobb antiszemita zavargások. Az új, forradalmi kormányzat csak üggyel-bajjal tudta elnyomni a zsidóellenes indulatokat.

Sokak számára a kézenfekvő megoldást a kivándorlás jelentette. Az első számú célpont az Amerikai Egyesült Államok volt: egy liberális állam, ahol a zsidók szabadabb és biztonságosabb életet remélhettek és amelynek kapui éppen ezekben az években tárultak ki a tömeges bevándorlás előtt. Dux Adolf író röpiratban sürgette a magyar zsidókat, hogy induljanak az USÁ-ba, „melynek valamennyi közül legszabadabb elvű alkotmánya világhírű”. Pozsonyban hamarosan megalakult az Izraelita Kivándorlási Társaság, hogy elősegítse az emigrációt, amely azonban nem vált tömegessé. Pozsonyból néhány tucat ember, Pestről is mindössze hat család indult útnak. “Mi nem megyünk Amerikába, mi itt fogunk maradni, és ha a városokból, falúkból ki fognak hajtani a gyilkosok … akkor elmegyünk a barlangokba, és erdőkbe, .. még sem fogunk gyáván kivándorlani és az édes szeretett hazánkat itt hagyni” – Herczfeld Sándor, a fiatal pesti magyar zsidó indulatos röpirata bizonyára sok ember véleményét fejezte ki. A maradás mellett szólhatott az is, hogy az antiszemita erőszakhullám az új kormányzat intézkedéseinek hatására 1848 májusára elült.

1849 nyarától tömegesen menekültek Magyarországról a levert szabadságharcban szerepet vállaló értelmiségiek, katonák és tisztségviselők, köztük sok zsidó is. Eisler (Vasfi) Mór, a hírlapíró és katonaorvos előbb Németországba, majd New Yorkba szökött. Schlesinger Lajos, a magyar hadsereg egy másik veteránja Dél-Amerikában kötött ki. Változatos katonai kalandok után végül rabszolgatartó ültetvényesként fejezte be pályafutását Guatemalában. Lülley Emánuel a szabadságharc idején a magyar kormány kémje volt, majd Kossuthtal együtt Törökországba menekült. Innen ő is Amerikába került, ahol a polgárháború idején az északi hadsereg „Kossuth Corps” nevű egységének egyik alapítója volt.

1848 és 1870 között összességében néhány ezer magyar zsidó vándorolt ki Magyarországról, az 1869-ben mintegy félmilliós közösség elenyésző része. Túlnyomó többségük az Egyesült Államokban telepedett le. Jellemzően nem alakítottak saját közösségeket, hanem a közép-európai, németül beszélő zsidó emigráns kongregációkhoz csatlakoztak, mivel ott nem voltak nyelvi és kulturális nehézségeik.

Az Amerikába tartó első kivándorló hullám leghíresebb tagja kétségtelenül Pulitzer József volt. A makói születésű Pulitzer 17 évesen, 1864-ben érkezett az Egyesült Államokba, miután apja halála után a családi cég tönkrement Magyarországon. A polgárháborúban az északiak oldalán harcolt. Leszerelése után jogot tanult, politikai pályára lépett és közben az ország egyik legfontosabb sajtóvállalkozója lett. New York World című újságja médiaforradalmat indított el. Az erősen bulváros hangvételű, szenzációhajhász lap az addigi, előfizetésekre épülő gyakorlattal szakítva a hirdetésekből élt és olyan innovációkat is bevezetett, mint a képregény. Pulitzert 1884-ben a demokraták színeiben kongresszusi képviselőnek választották. A Columbia Egyetemnek nyújtott jelentős pénzadományából halála után megalapították a világ első újságíróiskoláját.

A nagy migráció (1870-1918)

A magyarországi (zsidó és nem zsidó) kivándorlás az 1880-as évektől vált tömegessé. A 19-20. század fordulóján egész Közép és Kelet-Európából sok millió ember indult nyugat felé. A térségben egyszerre jelen lévő népességnövekedés és mezőgazdasági válság logikus következménye lett a kifelé tartó migrációs hullám. Ezt mindenekelőtt gazdasági okok hajtották: a legszegényebb észak-keleti megyékben uralkodó nyomor elől sokan külföldre menekültek. A fő célpont ismét Amerika volt, amely valóban az ígéret földjének tűnt. Robbanásszerűen fejlődő ipara szinte korlátlan mennyiségű munkaerőt volt képes felszívni. Ráadásul az Egyesült Államokban, ellentétben az Osztrák-Magyar Monarchiával vagy a cári Oroszországgal, a fiatal férfiaknak nem kellett hosszú évekre katonának állniuk. A modern vasúthálózat és tengeri közlekedés kialakulásával logisztikailag is sokkal könnyebben megoldható volt a kivándorlás, mint néhány évtizeddel azelőtt.

Csak a csúcspontnak tekinthető 1905-ös évben 165.681 ember emigrált a Magyar Királyságból. Az éves országjelentésben a kormányzat aggódva állapította meg:“a kivándorlás számai ijesztő mértékben emelkedtek, úgy, hogy a természetes szaporodást a kivándorlás úgyszólván teljesen fölemésztette. Az 1905. évet tehát népesedésünk történetében az 1873—74-iki koleraévek mellé lehet állítani, mert azóta nem fordult elő, hogy államunk népessége ne szaporodott volna.”

1870-től az első világháború végéig több mint százezer zsidó vándorolt ki, elsöprő többségük az Egyesült Államokba. Bár a zsidó emigráció része volt a tömeges magyarországi exodusnak, főbb jellemzőiben mégis különbözött az Amerikába tartó nem zsidó kitelepülési mintáktól. A keresztény populáció egy része hazatért, sőt ingázott a két kontinens között. Különösen fiatal férfiakra volt jellemző ez a vendégmunkás-életmód: az amerikai bányákban és gyárakban megkeresett pénzt hazavitték és főleg ingatlanba fektették. A körülbelül 1.350.000 magyarországi kitelepülő közül csak mintegy 900.000 volt a valódi kivándorló, a többiek hosszabb-rövidebb kinttartózkodás után hazatértek. A visszaérkezők aránya tehát 30 százalék fölött volt a teljes migrációs populációban. Ez a szám lényegesen alacsonyabb, 10 és 15 százalék között volt a zsidók esetében. Ezzel függött össze, hogy a zsidók közül kevesebben vágtak egyedül útnak és jellemzően családostul hagyták el Magyarországot - azaz a véglegesség igényével. Nem véletlen az sem, hogy lényegesen nagyobb százalékban folyamodtak amerikai állampolgárság iránt, mint kint élő nem zsidó honfitársaik. A legtöbb zsidó tehát eljött Magyarországról és nem nézett vissza.

A zsidók főleg a nagy kivándorlási hullám felfutó és tetőző időszakában, 1880 és a századforduló között képviselték magukat magyarországi számarányukon felül. Az amerikai kivándorlás súlypontját adó északkeleti régiókban tömegesen éltek a közvetítő kereskedelemben és kézműves iparban dolgozó zsidók, akik mobilabbnak bizonyultak a lassabban mozduló keresztény agrárnépességnél. Így könnyebben vágtak bele a kivándorlás bizonytalan kimenetelű kalandjába. Mire az emigráció derékhada a századfordulón megindult, a zsidó kivándorlás már lecsengőben volt és 1904 után már egyetlen évben sem haladta meg a zsidók teljes népességben elfoglalt 5 százalékos arányszámát. Bizonyos értelemben tehát a zsidók a kitelepülés úttörői voltak. Ugyanakkor ha a teljes kivándorlási hullámot nézzük 1870 és 1918 között, a zsidók népességen belüli számarányuknál valamivel nagyobb mértékben vettek részt az emigrációban.

Az Amerikába érkező magyar zsidók általában a keleti part és a közép-nyugat nagyvárosaiban, főleg New Yorkban telepedtek le. Itt a magyarországi hátterű bevándorlók túlnyomó többségét (1900-ban mintegy 70 százalékát) alkották. Ez már elég nagy tömeg volt ahhoz, hogy kialakítsák saját világukat. Az első generáció szociális mintázatai (egyesület-alapítás, házasodás stb.) azt mutatják, hogy elkülönültek mind a nem magyar zsidóktól, mind a Magyarországról érkezett nem zsidóktól. (Ez utóbbiak többsége egyébként nem magyar, hanem a Magyar Királyságból kivándorolt szlovák, rutén, román, német és délszláv nemzetiségi volt. Az 1899 és 1913 között emigráltak mindössze egyharmada magyar etnikumú.) Újságjaik, egyesületeik nagy részének nyelve magyar volt egészen az 1930-as évekig.

A kivándorlók egy töredéke Amerikán kívül az angolszász világ más pontjaira is eljutott. Az első magyar, aki dokumentálhatóan Ausztráliába vándorolt ki, éppen egy zsidó volt. Friedmann Izsák 1833-ben érkezett Magyarországról Sidney-be és végül Hobartban, az akkori Van Diemen-földön (a mai Tazmániában) telepedett le. Itt kocsmát és zálogházat nyitott és az egyik megalapítója és legfontosabb anyagi támogatója lett Ausztrália első, 1845-ben felavatott zsinagógájának.

A Szentföldön

Bár az 1848 és 1918 között kivándorolt zsidók döntő többsége az Újvilágba tartott, volt, aki az akkori Palesztina (1948-tól Izrael) területén telepedett le. Jeruzsálemben már az 1850-es évek végén önálló magyar közösség jött létre. Tagjai nem magyar anyanyelvű, ortodox zsidók voltak, akik számára ugyanakkor fontos volt a közös, magyarországi származás. 1891-ben önálló kolóniát is alakítottak Batei Ungarin (magyar házak) néven. Az épületegyüttes ma is áll. Számos lakója a magyarországi születésű alapítókig tudja családfáját visszavezetni.

Az első palesztinai mezőgazdasági településnek, Petah Tikvának is magyar gyökerei vannak. Akiva Joszef Schlesinger, a nagyhatású pozsonyi ortodox zsidóság egyik vallási vezetője Palesztinába emigrált és itt alapított közösséget. Utódja, a komáromi születésű, Szombathelyen nevelkedett Yehoshua Stampfer 1878-ban másokkal együtt megalakította Petah Tikvát. A települést korai cionista elvek szerint, a mezőgazdasági munkát előtérbe állítva szervezték meg. Az 1937-ben városi rangra emelkedő Petah Tikva első polgármestere Shlomo Stampfer, az alapító fia lett.