A magyar történelem egyik mélypontját jelentő Rákosi-diktatúrát (1949-1955) sokan „zsidó bosszúnak” tartották, hiszen a felső vezetésben sok zsidó származású kommunista kapott helyet. Az államigazgatásban és az elnyomó apparátusokban is nagy számban jelentek meg a Horthy-korszakban üldözött, tehát a kommunisták számára megbízható zsidók. Ehhez képest meglepő, hogy az 1956-ban kirobbant forradalomban az események fősodrának nem volt szerves része az antiszemitizmus. Ugyanakkor összességében több tucatnyi zsidóellenes atrocitás történt a verbális inzultustól a pogromig. Gyakran nehéz kibogozni az indulatok motivációs hálóját, hiszen – a Horthy-korszak hagyatékaként - antikommunizmus és az antiszemitizmus erősen összefonódott. Miskolcon például megyei főkapitányság zsidó származású főtisztje mellett egy, a tömegben jelen lévő civil zsidót is meglincseltek. Másutt teljesen egyértelmű volt az események zsidóellenes éle: Hajdúnánáson a tömeg, miután feltörte a kocsmát, és megitta a pálinkakészletet, több zsidót összevert, majd számos zsidó házat és boltot kifosztott. A zavargást a forradalmi bizottság állította le – néhány zsidó őrizetbe vételével.

Hiába nem volt azonban dominánsan jelen az antiszemitizmus a forradalmi megmozdulásokban, a zsidók tömegesen keltek útra, ahogy a határok újra megnyíltak. Érthető: alig egy évtizeddel jártak 1944 után, az események – minden személyes és politikai elfojtás ellenére – elevenen éltek a túlélők emlékezetében. Elég volt egy antiszemita felirat egy ház falán, egy harsányan üvöltött zsidóellenes szlogen, és egész közösségek indultak el. „Itzig nem mész Auschwitzig” – ilyen és ehhez hasonló szövegek jelentek meg sok helyen, például Jászberényben. (A szöveg azt jelentette, hogy 1944-el szemben ezúttal nem a határon túl, hanem már otthon megölik a zsidókat.) „Rákosit a Dunába” – kiáltották az egyetemista fiatalok a budapesti tüntetésen. Az alig több mint egy évtizede a folyóba lőtt magyar zsidók rokonainak még akkor is vészjóslóan hathatott a mondat, ha egyébként nem feltétlenül volt antiszemita tartalma.

Különösen sokan hagyták el a kelet-magyarországi régiót, ahol az erőszakos antiszemita cselekmények nagy része történt. November elején a makói zsidók 70 százaléka néhány nap alatt elhagyta a várost, Hajdúnánáson csak négy zsidó család maradt. Számos vidéki hitközség megszűnt: 1950-ben még 170 közösség működött Magyarországon, 1959-ben már csak 78. A kivándorlásból azonban nem csak a vidéki, hanem a fővárosi zsidóság is kivette a részét. 1957 júliusában a Központi Statisztikai Hivatal nagyon alapos, bizalmas tanulmányt készített az azt megelőző hónapokban külföldre távozott magyar állampolgárokról. A korra, nemre, lakóhelyre, foglalkozásra, stb. vonatkozó elemzési szempontok közül pont a felekezeti adatok hiányoznak. Az eredmények azonban így is árulkodóak. Budapestről legtöbben az V-VIII. kerületekből, azaz a zsidók által sűrűn lakott városrészekből menekültek el. A legtöbben épp a VII. kerületből, azaz a fővárosi vallásos zsidó élet központjából távoztak. Csak ebből az egyetlen kerületből nagyjából annyi magyar vándorolt ki (9400 fő), mint a Tiszántúlról és a Dél-Alföldről összesen (10.035).

Sokan nem (csak) az antiszemitizmus, hanem a kommunizmus elől (is) menekültek. Az 1948/49-et követő évek terrorja és a kommunista kísérlet nyilvánvaló kudarca sok magyart (zsidót és nem zsidót) arra ösztönzött, hogy amint megnyíltak a határok 1956/57 fordulóján, nyugatnak vegye az irányt. A vallásos zsidók egy része a határok 1949-es lezárása előtt még nem feltétlenül látta tisztán, ami aztán 1956-ig egyértelműen kiderült: a zsidó iskolák bezárásával, a szombati munkavégzési kötelezettséggel és más lépésekkel a kommunista állam elnyomja a szabad vallásgyakorlatot. Most ők is útra keltek, hogy olyan országot keressenek, ahol hagyományaikat követve élhetnek. Mások már 1948 előtt el akarták hagyni az országot, de családi, anyagi vagy egyéb szempontok miatt nem emigráltak mielőtt a vasfüggöny leereszkedett Európára. Most végre megvalósíthatták kivándorlási terveiket.

Összesen mintegy 30 ezer magyar zsidó vándorolt ki 1956/57-ben. Ez a körülbelül 185 ezer magyar vallású és/vagy származású zsidó 16 százalékát jelentette. A zsidók nagyobb része tehát a maradás mellett döntött - ahogy az azt megelőző évszázad emigrációs hullámainak mindegyikében. Ugyanakkor, ahogy mindig, az összes emigráns magyar között a zsidók a népességben elfoglalt számarányuknál jóval nagyon mértékben voltak jelen 1956-1957-ben is. Az 1949-es cenzus 9.3 millió magyart számlált meg. A 180-190 ezer zsidó (133 ezer izraelita és mintegy 50 ezer felekezethez nem tartozó vagy keresztény vallású, zsidó származású ember) ekkor az ország lakosságának körülbelül 2 százalékát alkotta. Hét évvel később a néhány hónap alatt kivándorló 200 ezer magyar 15 százaléka volt zsidó.

A határon túl

A zsidók menekülési útvonalai nem különböztek a többi kivándorlóétól. Az első csoportok már október végén, a forradalom kitörését követő napokban megérkeztek Ausztriába. A szovjet csapatok november 4-ei bevonulása után tömegek keltek át a nyugati határon kihasználva az erősen fellazult őrizetet. Az út gyakran még így is aknazárakon és menekülőkre vadászó határőrök vonalain át vezetett. A forradalmat leverő szovjetek és új kommunista kormányzat igyekezett decembertől hermetikusan lezárni a határt, amely 1957 tavaszára lényegében átjárhatatlanná vált. A menekültek körülbelül egytizede Jugoszlávia felé hagyta el az országot. A szovjetellenes forradalom és felkelés rendkívül pozitív nemzetközi megítélése miatt a menekültek érdekében széleskörű segélyakciók indultak az ENSZ, a Vöröskereszt és az osztrák kormány vezetésével. Az ENSZ első alkalommal ismerte el emberek egy meghatározott csoportját menekültként, anélkül, hogy státuszukat egyenként igazolniuk kellett volna. Ausztriából a legtöbben továbbindultak Amerikába, Kanadába, Nyugat-Európába és más országokba.

A zsidó menekülteket elsősorban az American Jewish Joint Distribution Committee nevű amerikai zsidó segélyszervezet, a kivándorlást támogató HIAS (Hebrew Immigrant Aid Society) és a bécsi hitközség támogatta. Az októberben érkezőket még hotelekben szállásolták el, később ez a sok ezres tömeg miatt lehetetlenné vált, és a zsidók is menekülttáborokba kerültek. Itt néha feszült helyzet alakult ki a zsidó és nem zsidó kivándorlók között, mivel az utóbbiak úgy látták, a zsidók különleges elbánásban részesülnek. Megindultak a feljelentések is, amelyek a zsidókat kommunista szimpátiával vádolták az amerikai hatóságok előtt. Előfordult, hogy osztrák csendőröknek kellett megvédeniük a zsidó barakkokat.

Az 1956/57-ben kivándorolt körülbelül 30 ezer zsidó – a többi magyarhoz hasonlóan – 1957-ben szétszóródott a világban. A legtöbben ismét Észak-Amerikába tartottak: az USA és Kanada összesen kb. 12.500 főt fogadott be. Az Ausztriába került zsidók közül kevesen próbáltak Izraelbe jutni, alig 1800 ember. Ennek hátterében az állhatott, hogy ezekben a hetekben zajlott a Szuezi válság néven elhíresült közel-keleti konfliktus, amelyben Izrael is hadviselő fél volt. A háborús zónát a legtöbben igyekeztek elkerülni. 1957 első öt hónapjában a berendezkedő Kádár-rezsim legálisan, kivándorló útlevéllel viszont több mint 8000 embert engedett ki Izraelbe. (Ez az ekkor „törvényesen” távozó magyarok 66 százalékát tette ki. Nem világos, hogy a kommunista kormányzat pontosan miért preferálta a zsidók távozását ilyen mértékben. Az így Izraelbe érkezettek egy kis része egyébként valószínűleg tovább vándorolt Nyugatra.) Körülbelül 5 ezren Európa szabad országaiban telepedtek le. 1500 fő Latin-Amerikába, mintegy 2 ezer pedig Ausztráliába és Új Zélandra ment.