Az 1920:XXV. törvénycikk hivatalosan „A tudományegyetemekre, műegyetemre, a budapesti közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiára való beiratkozás szabályozásáról” címet viselte, de mindenki csak numerus claususként emlegette. A törvény az egyes „nemzetiségek és népfajok” összlakossághoz viszonyított arányszámához kötötte a közülük a felsőoktatási intézményekbe felvehető hallgatók számát. Ezenkívül elsőrangú felvételi kritériummá tette a „nemzethűséget”. Mivel a zsidók 1867 óta jogilag izraelita vallású magyaroknak számítottak, az előírás elvileg nem érintette volna őket. Ám a törvény végrehajtási utasítása nemzetiségnek minősítette a zsidóságot. Így országos létszámarányuk alapján 6 százalékban maximálták az egyetemekre felvehető zsidók arányát. A „nemzethűség” megállapítását pedig a gyakran szélsőjobboldaliakkal teli egyetemi vezetőségekre bízták.

Zsidóverés és ideológiai fundamentum

Az első világháborús vereség és Trianon miatt lecsökkent területű országban a korábbinál jóval kevesebb orvosra, mérnökre, tisztviselőre volt szükség. A helyzetet súlyosbította, hogy az elvesztett területekről több tízezer tisztviselő menekült Magyarországra. Az 1920-tól berendezkedő Horthy-rendszer ennek a nem zsidó értelmiségnek kívánt kedvezni a zsidók kárára, ezzel is szélesítve társadalmi bázisát.

A numerus clausus elképzelése elsőként a szélsőségen antiszemita egyetemista szervezetekben vált népszerűvé. 1919 augusztusában, miután a Tanácsköztársaság megbukott, a budapesti orvosi karon és a Műegyetemen a keresztény hallgatók összeverték a zsidó diáktársaikat. Az egyetemi vezetés tehetetlen volt az erőszakkal szemben, egy hónapos kényszerszünetet kellett elrendelni. Az egyetemek irányítói ekkor még elsősorban a forradalmi mozgalmakban kompromittálódottak kizárásában gondolkodott. Később a hittudományi kar dékánja már a faj és felekezeti arányszámok alapján szabályozta volna a beiratkozást. Ezt a megoldást 1920 februárjában a kultuszminiszterrel tárgyaló dékánok és rektorok ezt a megoldást még elutasították.

A márciusi beiratkozások idején a diákszervezetek ismét erőszakhoz folyamodtak: tömegverekedések robbantak ki a beiratkozó zsidók és az ezt megakadályozó keresztények között. Sok zsidó hallgatót fegyveresek kergettek el az egyetemek kapujából. A tavaszi és nyári hónapokban ismétlődtek a több ezres egyetemista tüntetések. Ezrek követelték a numerus clausus bevezetését és a zsidókérdés „intézményes és gazdasági megoldását”.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nyilvánvalóan diszkriminatív szándéka ellenére a javaslat még így sem a legszélsőségesebb álláspontot képviselte. A szélsőséges fajvédő Ébredő Magyarok Egyesületének hívei ebben az időszakban verték szét és fosztották ki a „zsidó” Club Kávéházat. Miután leszúrtak egy zsidó bankigazgatót, az utcán zsidókat igazoltattak és lelőttek egy zsidó ügyvédet. Több nemzetgyűlési képviselő a lázongó egyetemistáknál is radikálisabb volt. Voltak, akik „numerus nullust” (azaz a zsidók egyetemekről és egyes szakmákból való teljes kitiltását), vagy a zsidók teljes kitelepítését, vagyonuk kisajátítását, lakásaik lefoglalását követeltek. A későbbi miniszterelnök, Gömbös Gyula azt javasolta, hogy a zsidóság minden foglalkozási ágban csak 5% erejéig vehessen részt. Egyúttal a tiszti és a tisztviselői karból való kizárásuk mellett is érvelt.

Végül a numerus clausust a trianoni békeszerződés aláírása után felálló, gróf Teleki Pál vezette új kormány terjesztette a Nemzetgyűlés elé. A zsidók számára hátrányos passzus, a numerus clausust már 1918-ban követelő Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Bernolák Nándor képviselő javaslatára került a törvényjavaslat szövegébe.

A numerus clausus azonban több volt egy antiszemita oktatási jogszabálynál. Nyugodtan nevezhetjük a korai Horthy-rendszer filozófiai, politikai és kulturális fundamentumának. Tartalma és az elfogadását kísérő politikai vita alapján rekonstruálható az akkor berendezkedő új rezsim világképe, oktatási és kultúrpolitikája, a tudományhoz, értelmiséghez, Budapesthez, Európához fűződő viszonya. Mindezek talán a legjobban a törvényt beterjesztő Haller István vallás- és közoktatási miniszter 1920. szeptember 2-án elhangzott beszédében mutatkoztak meg.

Magyarország a világ ellen

Felszólalásában Haller miniszter nem titkolta, hogy a numerus clausus Európában példátlan jogszabály: „Bizonyos az, hogy minket abban, amit most törvénybe akarunk lefektetni, senki nem előzött meg”. De megnyugtatta hallgatóságát, ha máshol is megtörténik, hogy az értelmiség a nemzettől ellopja a nemzeti karaktert és az erkölcsi alapot, "akkor más nemzet is követni fog bennünket ezen az úton". Egy kormánypárti képviselő, a fajvédő ébredők antiszemita programját képviselő katolikus lelkész, Zákány Gyula nem volt ennyire optimista. Hozzászólásában nem titkolta, hogy a numerus clausus „az egyenlőség elvének megsértésével, a szabadsági eszmék integritásának csorbításával” jár. Sőt, figyelmeztetett a törvény várható negatív európai visszhangjára: „Ez baj ugyanis az országnak és okvetlenül kellemetlen színben tüntet fel minket kulturált felfogás szerint Európa előtt, jóllehet Európa nem látja és nem értékeli olyan közvetlenül a mi létérdekeinket, mint mi.” Zákány ennek ellenére támogatta a numerus clausust. (A sors fintora, hogy fajvédő támogatói hamarosan elfordultak tőle, zsidóbarátsággal, árulással vádolták és megbuktatták. Alig három évvel később Zákány kivándorolt Amerikába és ott is halt meg.)

Haller részletesen taglalta, hogy a kormány milyen tudósokat szeretne kinevelni az egyetemeken, és kik azok, akikre nincs szükség: „...Nem olyan tudósok kellenek nekünk, akik szociológiából közvetítenek, de csak azt, ami dekomponáló, ami romboló, csak azt közvetítik, ami nemzettagadó érzéseket és lázadó hajlamokat nevel...Nekünk tudósok kellenek, t. Nemzetgyűlés, akik elsősorban a magyar talajban, a magyar történelemben, a magyar lélekben kutassanak, akiknek az legyen a céljuk és feladatuk, hogy azt, ami a magyar földben, a magyar lélekben, a magyar históriában kincs és értékes, azt derítsék fényre, azt fejlesszék tovább, azt mutassák meg a külföldnek. (Helyeslés.) Nem olyan tudósok kellenek nekünk, akiknek legfőbb céljuk, hogy idegenben keletkezett elméleteket erőltessenek rá a magyar nemzetre, hanem megfordítva, akik a magyar lélekből kitermelt igazságokat akarnak elismertetni a külfölddel. (Helyeslés és taps.) Nekünk, t. Nemzetgyűlés, tudósok kellenek, akik ne a külföldet majmolják, ne külföldi divatot akarjanak ránk erőszakolni...”

Ezt a tanárokkal szemben megfogalmazott politikai megrendelés ismertetése követte: „Nekünk nem lehet a köznevelés terére bocsátani embereket, akik előtt nem szent sem a nemzeti, sem az erkölcsi szempont. Mi a felsőbb iskoláktól olyan tanárokat várunk, akiknek nem céljuk letörölni a hímport a magyar ifjú lelkéről, azt a hímport, amelynek erejénél fogva azonnal megismernők, hogy ez magyar, ez pedig más. Nekünk nem oly tanárok kellenek, akik nem magyart akarnak képezni, hanem egyszerűen csak kultúrembert; nekünk tanárok kellenek, akik mindenekelőtt magyar jellemű, magyar acélosságú ifjúságot küldenek nekünk az életbe...”

A hallgatóság ezután megtudhatta, hogy a jövőben milyen írók, színpadi szerzők, darabok lesznek kívánatosak Magyarországon, illetve, hogy mit szabad és mit nem szabad a külföldi közönség elé tárni. Haller beszédét ezúttal is meg-megszakította a képviselők hangos helyeslése:: „Végül, t. Nemzetgyűlés, nekünk írók kellenek, olyan írók, akik nem magyar nyelven írnak csupán, hanem akik magyarán (sic) írnak, akik magyar érzéssel írnak, (Úgy van! Úgy van!) akik a színpadra a magyar jellemet és ha kell, magyar bűnöket és hibákat vigyenek, akiknek azonban ne az legyen a céljuk, hogy a külföldre kimenő színdarabokban a magyar falut és magyar intelligenciát úgy állítsák oda, mint amely fenékig romlott, ahogy azt megtették most is a múltban, (Úgy van! Úgy van!) nekünk nem oly írók kellenek, akik idegen kultúra utáni csámcsogást élesztenek és ébresztenek fel a magyar olvasóközönségben, hanem olyan írók, akik megszerettetik és megkedveltetik mindazt a szépséget és jót, ami a magyar nemzet életében és történetében van. (Úgy van!) Nekünk írók kellenek, akiknek könyvéből áradjon a magyar szellem és levegő... Nekünk nem kellenek írók, akiknek ha a könyvét elolvassuk, mindent lehet belőle konstatálni, csak azt nem, hogy a magyar közönségnek magyar munkával, magyar betűvel íratott.”

A miniszter ezt követően arról filozofált, hogy a diplomák értéke csökkent, az elméleti és gyakorlati tudás elvált egymástól. Ráadásul kénytelen volt megállapítani, hogy „a diploma ma nem jelenti...az erkölcsi megbízhatóságot s nem jelenti a nemzeti megbízhatóságot sem”. Ez különösen fontos pontja volt érvelésének, mert később ez alapján lehetett „nemzethűség” alapján szelektálni az egyetemre jelentkezőket. Haller miniszter mindenesetre nem az egyetemeket és nem a tanári kart hibáztatta mindezért: „Nem ők a hibásak, hanem hibás az, hogy nálunk a tanszabadság a tanulást tette lehetetlenné és a tanítást tette illuzóriussá...” Az érvelés mögött persze a felsőoktatást sújtó pénzhiány is felsejlett: a kormány szerint túl sokan akartak orvosok, jogászok lenni és túl sok volt a műegyetemi hallgató. De hiába járnak egyes professzorokhoz ezrével a diákok, másokhoz pedig alig, a miniszter világossá tette, hogy új egyetemi tantermekre a költségvetésben nincs pénz.

Kozmopolita Budapest vs magyar vidék

A beszédből egyértelműen kitűnt, hogy a kormány szembeállítja a kozmopolita Budapestet és a nemzeti vidéket. A numerus clausus felsőoktatási koncepciója az ún. decentralizálást célozta meg: a vörös rongyokba öltözött, politikailag megbízhatatlan főváros „monstrum egyetemei” helyett a vidéki kis egyetemeket favorizálta. „Egyrészt azért, hogy Budapestet ...tehermentesítsük... másrészt, hogy a hallgatóság jókora percentje kerüljön abba az egészségesebb és tisztább magyar levegőbe, amely a keresztény és nemzeti Magyarország felépítéséhez szükséges.” Ettől a kormány azt várta, hogy „a vidékre való kerülés által olyan légkörbe juthat ez egyetemi hallgató, amely nem kozmopolita, hanem elsősorban magyar légkör.”

A miniszteri expozé gazdasági indokokkal, a Trianon utáni társadalom és a költségvetés alacsony teherbírásával is indokolta a numerus clausust. Mint elmondta, tíz termelőre jut egy állami alkalmazott, továbbá őket sújtja még a „termelésben részt nem vevő” diplomások eltartása is. Persze világos volt: a nem kívánatos értelmiségi túlképzésről szóló gazdasági érvelés ellenére főleg az zavarta a kormányt, hogy a felsőoktatásban túl sok a zsidó. A jelenséget illusztrálandó a miniszter ugyanis csak a zsidók egyetemi arányszámával kapcsolatos statisztikákat idézett. Eszerint a kiegyezéskor az egyetemeken tanuló 3353 hallgató közül 396 (11,8%) volt zsidó, 1920-ban viszont már a 14700 nem teológiát hallgató diákból 3879 (26,3%) izraelita. A jegyzőkönyv szerinti reakció: „Zaj és felkiáltások balfelől: Borzasztó!"

Haller ezután karonként felsorolta a zsidó hallgatók számát és arányát. Majd következett a konklúzió: „...ha nemzeti, tanulmányi és nevelési szempont indokolja, hogy mi korlátozzuk az egyetemre beiratkozhatok számát, akkor nagyon természetes dolog, hogy ez igen erősen fogja érinteni a túlprodukció legerősebb coeffíciensét: a zsidóságot is. (Élénk helyeslés balfelől.) De nem azért fogja érinteni, mert mi épen a zsidóságot akarjuk kizárni, hanem érinteni fogja azért, mert ő volt az, amely a legnagyobb túlprodukciót szolgáltatta.”

„Automatikus purifikáció” és a liberalizmus vége

Igazi politikusként Haller miniszter fontosnak tartotta jelezni, hogy előterjesztését az egyetemekről is sokan támogatják. Idézte is az orvosi fakultás hivatalos felterjesztését, mely szerint „maga az orvosi rend mélyen lezüllött...Az orvosi praxis tömegmunka lett, melyben a humanizmust az üzleti szellem, az idealizmust a stréberség maholnap már kiszorítja”. Na de ki a felelős mindezért? Azok az erkölcsi nihilista orvosok és elvadult orvostanhallgatók „akiket az ifjúság idealizmusa nem gátolt meg abban, hogy a forradalmi törvényszékeknél, a munkás- és katonatanácsoknál, vagy mint agitátor, avagy pribék vállaljon szerepet, lázítsa, kínozza és akasztassa embertársait.” Azaz: a zsidók.

És ha eddig nem lett volna egyértelmű, hogy kire gondolnak az orvosi kar vezetői, levelüket így folytatták: „Eddig a bordélyosok, kerítők, pálinkamérők, uzsorások, notórius gonosztevők fiai is idejöhettek és magukkal hozhatták otthonuk felfogását, amely szerint a tilos csak az, amit a büntetőtörvénykönyv kifejezetten annak mond és az is csak akkor, ha kiderül. Külföldön már régen megindult az automatikus purifikáció, ott már régen belátták azt, hogy árt, ha szűretlen vizet egyszerűen a vezetékbe szivattyúzzák. Nekünk is minden lehetséges garanciát meg kell követelnünk arra nézve, hogy ezentúl csak a jó, a tisztességes, az értékes elemek juthassanak be pályánkra. Szükség lesz tehát kiválogatnunk a jelentkezők sorából az alkalmasokat." Nem túlzás azt állítani, hogy ezeket az antiszemita sztereotípiákat és biopolitikai hasonlatokat a hírhedt náci pártlap, a Völkischer Beobachter éppúgy szívesen leközölte volna, mint Streicher antiszemita szennylapja, a Der Stürmer. Az előbbit azonban csak hónapokkal később, 1920 decemberében vették meg az akkor még teljesen ismeretlen Hitlerék, az utóbbit pedig 1923 tavaszán fogják majd megalapítani.

Beszédét a miniszter azzal fejezte be, hogy idézte az Egyenlőség című lapban megjelent egyik cikket. Eszerint új fejezet kezdődik a magyar törvényalkotás történetében, amelyet eddig a liberalizmus szelleme hatott át. A lap konklúziója szerint „a liberalizmus szelleme a numerus claususról szóló javaslattal megszűnik.” Nem baj - kiabálta hangosan ekkor néhány honatya, Haller pedig így folytatta: „Igenis, a liberalizmusnak az a szelleme, amely Magyarországon volt, megszűnt. (Taps balfelől.) Nálunk, Magyarországon, megszűnt és napja a külföldön is leáldozóban van.”

Majd óvott attól, hogy bárki a liberális Deákra, Eötvös Józsefre hivatkozzon: „...ezek a nagy magyar hazafiak sokkal jobban szerették a magyarságot, mint a liberalizmust, és meg vagyok róla győződve, hogy ha ők előre látták volna, hogy az a liberalizmus, amelyet ők kezdeményeztek, amelyet később elferdítettek, valódiságából kiforgattak, eltorzítottak és hívatlanul kisajátítottak, a magyar nemzetet a nemzetietlenségnek milyen stációjához fogja vezetni, az anyagi és erkölcsi fejlődésnek milyen kálváriájához fogja vinni, nem indultak volna meg ezen az úton.”

Ezt követően kissé elszabadultak az indulatok. Volt, aki szerint mindenről a háború tehet, mások azt kiabálták, hogy a zsidók. Végül Haller kérte a képviselők támogatását. A jegyzőkönyv szerint hosszantartó élénk helyeslés, éljenzés és taps következett, majd sokan Hallerhez siettek és üdvözölték a szónokot. Az elnök öt perc szünetet rendelt el.

A miniszteri expozét követő három hétben még sokan szólaltak fel a numerus clausus vitájában. Számos érv és ellenérv hangzott el, de ezeknek ismertetésétől ezúttal egy kivétellel eltekintünk. Szeptember 20-án Dáner Béla képviselő beszédében hosszasan kárhoztatta a zsidóságot. Mondandója nem volt sem különösebben érdekes, sem innovatív. Hemzsegett a szokásos összeesküvés-elméletektől, antiszemita rágalmaktól. olt azonban egy figyelemreméltó mondata, ami így hangzott: „A numerus clausus, ha nem is bevallott célja, de én szerintem azt kell hogy eredményezze, hogy a zsidók innen kivándoroljanak.” A numerus clausus törvényjavaslatot végül a zsidóellenes módosításokkal együtt fogadták el.

A kivándorlás megkezdődött. A fajvédők vágyaival ellentétben azonban nem a zsidó tömegek indultak útnak, hanem az egyetemisták, a tanárok és a kutatók. Pedig az elszigetelt, megcsonkított, számtalan nehézséggel küzdő országnak talán sosem lett volna annyira szüksége a tudományos elit munkájára, mint amikor a kormány éppen külföldre űzte ezt az elitet. Ráadásul azokat űzték el, akik a küszöbön álló technológiai robbanás fő aktoraiként naggyá tehették volna a kicsinyre zsugorodott országot. Míg a területi és demográfiai veszteségek egy háborús vereség, a Monarchia nemzetiségeinek önállósodási törekvései és a győztes hatalmak rövidlátása következtében érték az országot, az intellektuális potenciál elüldözése a frissen berendezkedett Horthy-rendszer saját döntése volt. Azé a rendszeré, amely később Hitlerrel szövetségre lépve ismét a vesztesek között találta magát - az országgal együtt.